Kell-e a házasság?

2017. február 12-17, a Házasság Hete. Ennek alkalmából osztom meg Veletek/Önökkel gondolataimat, tapasztalataimat a témában.

„Nem kell a papír, szeretjük egymást, és ez pont elég! A házasság idejétmúlt, ósdi intézmény, felesleges. Még feleslegesebb az esküvővel járó herce-hurca, a pénzkidobás egy puccos ruháért és ceremóniáért. Nagyon jól elvagyunk hivatalos rituálék és keretek nélkül. Ha esetleg mégsem működik a kapcsolat, megspórolunk egy csomó időt és pénzt, amit a válás elvinne. Csendesen különmegyünk, és kész. A vagyonról és gyerekekről pedig intelligensen megegyezünk, de erre úgysem kerül sor, mert nagyon egy hullámhosszon vagyunk.”

„Szerintem a házasság nagyon fontos, jó dolog. Megerősítette az egymás iránti elköteleződésünket, nekünk nem csak egy olcsó frázis a ‘jóban-rosszban együtt’. Kitartunk, megróbálunk mindent megtenni a jól működő kapcsolatért. Mert azt így jó néhány év távlatából bizony be kell vallanom, melós dolog a házasság, főleg miután megérkezett az első gyermekünk. De minden perc megérte eddig még.”

Ez a két idézet nemrégiben nálam járt pároktól való, mindkettő a kapacsolatuk javítása érdekében keresett meg. Beszélgettünk arról, hogy vajon itt és most, a 21. században fontos-e még a házasság, a kapcsolat hivatalos megerősítése. Nyilván más-más véleményen voltak, mivel két különböző párkapcsolati berendezkedésben élnek: az első élettársi kapcsolat, a másik házasság, mindkettő többéves, kisebb-nagyobb döccenőkkel, krízisekkel. A végeremény nem nagyon különbözött a nemzetközi kutatások eredményeitől.

Az élettársi kapcsolatban élők sokszor azért nem házasodnak, mert attól félnek, úgy majd elvész az izgalom, a kapcsolatot bizsergető és szerelmet fenntartó élmények, ellaposodnak a mindennapok. Viszont többnyire az elköteleződés mértéke alacsonyabb, mint a házasságokban, tehát a ‘csak’ együtt élők körében erősebben jelen van az elhagyástól való félelem, soha nem tudnak megnyugodni, kicsit ‘hátradőlni’, az élet más területeire koncentrálni. Pedig ez a fajta biztonságérzet elengedhetetlen lesz majd a személyiség kiteljesítéséhez mindkét fél számára. A házasságban megvan ez a támogatottság-érzés, ami azért fontos, mert a házasságkötés időszaka többnyire egybe esik a karrier kezdetével. Egy stabil, jól működő kapcsolat, ahol megélhetik a feltétel nélküli szeretetet, elfogadást, nagyban erősíti az önbizalmat, amit mindkét fél sokszorosan tud kamatoztatni az élet más területein. Ez persze jelen van az élettársi kapcsolatokban is, de jelentősek a különbségek, azt is mondhtajuk, hogy itt alacsonyabb a támogatottság érzése a fentebb említett, állandó ‘kapcsolati készenléti állapot’ miatt.

A házasságban viszont fennáll a veszély, hogy nagyon ‘hátradőlünk’, mi már hivatalosan egymáshoz tartozunk, automatikusnak vesszük az összetartozást. Ez a helyzet is komoly veszélyeket tartogathat a pár részére: ekkor köszönt be az ellaposodás időszaka. (Ami persze elkövetkezik minden típusú együttélés során is.)

Azt lehet azonban megfigyelni, hogy a hosszabb ideje együtt élőkben lassan kialakul az igény arra, hogy hivatalosan is összekössék az életüket, főként akkor, ha a gyermekvállalás időszaka köszönt be. Ez azt mutatja, mégis fontosak a tradicionális szerepek: férj-feleség, apa-anya, és ez történt az első párnál is: a nyolcadik ülés után arra a felismerésre jutottak, hogy a kapcsolatuk azért nem tudott továbbfejlődni, mert szükség volt a keretek megváltoztatására, az újabb életciklus megkezdésére. De ez nem is csoda, hiszen generációk óta ebben szocializálodtunk. Ez egy minta, egy példa, amit lehet alkalmazni, bevált, de nem kizárólagos.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a házasság ad egy biztonságos hátteret érzelmileg és anyagilag is (ezt az aspektust sem szabad elfelejteni), ahol erős az elköteleződés, a szerepvállalás nyílt és aránylag jól körvonalazott. A tapasztalatok szerint az élettársi kapcsolat lazább szerveződés, tágabb keretekkel és nagyobb személyes szabadsággal, gyengébb elköteleződéssel a kapcsolat és a partner iránt. DE ez nem ítélet, ez tapasztalat. Mindenki személyisége, igényei, elvárásai szerint választ kapcsolatot.

Nincs tehát egyetemes recept: van, aki így boldog, van, aki úgy. Egy dologban egyformák azonban a kapcsolatok: dolgozni kell rajtuk, bennük, hogy jól működjenek.