Árulkodó vészjelek, avagy milyen érzések megjelenésére figyeljünk nagyon a párkapcsolatban, 2. rész

Kritika, kritika, mindig csak a kritika…

Teljesen természetes velejárója a hosszabb (de a rövidebb kapcsolatoknak is), hogy néha különbözik a véleményünk, másképp gondoljuk a dolgokat, mint a párunk. Máshonnan jövünk, más háttérrel, különböző értékrenddel rendelkezünk, amiből ideális esetben egy fantasztikus, egymást és a szövetségünket építő szinergia jöhet létre. Vagy nem…

A párkapcsokatok életciklusának második fázisának alapvető feladata a „rózsaszín köd” feloszlatása, tehát a hasonlóságokról az egyéni különbségekre tevődik át a hangsúly. Alapvetően fontos, hogy a pár megtanulja jól kezelni egymás másságát és az ebből keletkező konfliktusokat. Olyan életstílus kialakítása a cél, hogy egyik fél se érezze túl korlátozottnak az életterét, ugyanakkor biztonságigénye is kielégüljön. Jó esetben gyakoriak a termékeny viták, egyezkedések. Rosszabb, ha a problémákról, elvárásokról szó sem esik, vagy ha az egyezkedés nem megfelelő kommunikációs stílusban zajlik, azaz asszertív kommunikáció és én-közlések helyett folyamatos, leértékelő kritikát alkalmaz valamelyik fél.

De mi a baj a kritkával? Csak annyi, hogy a párkapcsolatok alapköveit morzsolja fel lassan, de biztosan: az érzelmi biztonságot és az elfogadás érzését a legintimebb kapcsolatunkban. A folymatosan megkritizált fél soha nem tudja jónak, megfelelőnek érezni magát a párkapcsolatban, megbénítja, elveszi az önbizalmát, önértékelését a porig rombolja. Mit tesz általában a kritizált fél? Menedéket keres először a párkapcsolaton belül: önvédelmi mechanizmusokat fejleszt ki. Ez megnyilvánulhat abban, hogy amint kritika éri, ellentámadásba lendül, vagy kifejleszt egy állandóan védekező személyiség-részt (mindannyian találkoztunk már ilyennel), vagy esetleg elkezdi elrejteni az énjének „nem elfogadott” részeit, és szépen lassan feladja magát. Másik taktika, hogy eltávolítjuk magunkat a kritizálótól: körülvesszük magunkat egy láthatatlan fallal, ami lehet a sok munka, barátok, hobbik, olvasás, tévézés, tehát valamilyen legális és mindennapi módon eltávolodunk és érzelmileg hozzáférhetetlenné válunk: logisztikaira szűkítjük a párkapcsolatot, ahol ideális esetben kevés az ütközési felület. Vagy ami a legrosszabb: valamilyen szerhez folyamodik az elfogadást nem kapó fél…

(Csak zárójelesen: Párkapcsolati mintáinkat nagyon korán megtanuljuk a családban, ahol felnőttünk. Ezek a folyamatok tudattalanok, mint ahogyan az is, hogy ha valamelyik szülőnk folyamatosan kritikus volt velünk vagy más családtagokkal, nagy valószínűséggel mi is azok leszünk, vagy egy kritikus párt választunk, ahol boldogan alkalmazzuk a korai bevésődött túlélési stratégiáinkat. Mert sajnos ez a természetes számunkra, nem ismerünk más működési módokat.)

Ha a fentieket tapasztalja valaki, érdemes megkongatni a párkapcsolati vészcsengőt, és segítséget kereseni, mert a helyzet – sajnos – csak rosszabb lesz…