Árulkodó vészjelek, avagy milyen érzések megjelenésére figyeljünk nagyon a párkapcsolatban, 1. rész

A hozzám forduló párok gyakran mondják, már „régóta vannak jelek”, hogy a kapcsolatuk nem működik, vagy nem jól működik. Eleinte ezek annyira apróságok, hogy még akár természetesnek is tűnhetnek egy hosszabb párkapcsolatban, a stresszes mindennapokban, és meg sem fordul a fejükben, hogy ez valami sokkal mélyebb problémát jelezhet. Pedig van néhány alapvető vészjel, amit érdemes nagyon komolyan venni, és közelebbről megvizsgálni, hogy honnan ered, mi a gyökere a problémának, illetve ezután őszintén megbeszélni a társunkkal, ő hogyan érez ezzel kapcsolatban, esetleg szakemberhez fordulni, ha a krízis olyan mérvű.

1. A párkapcsolatok elején semmit mást nem akarunk jobban, mint folyamatosan együtt lenni, mindent együtt csinálni, együtt megélni, gyakorlatilag összeolvadunk lelkileg-testileg a párunkkal. Ez teljesen rendben is van így, sőt, ez fog biztos alapokat, erőforrásokat is adni a jövőben. De lassan, ahogy felszáll a „rózsaszín köd”, egyre inkább igényeljük, hogy legyen külön programunk is, találkozzunk a régi barátainkkal (bár már úgyis lemondtak rólunk 🙂 „Á hagyd, nem fog jönni a meccsre, állandóan a Krisztivel akar lenni… Hát szerelmes, na!”), visszatérjük kedvelt tevékenységeinkhez, hobbihoz, sporthoz, társasághoz, stb. DE A PÁROM NEM ENGEDI! Hisztizik, zsarol, kiabál, szabályokat állít fel, korlátoz, megtorol, büntet, édesget, ellenőriz… És beadjuk a derekunkat: hát ennyire szeret, csak velem akar lenni, de jó is ez végül is! De aztán egyre kényelmetlenebb ez a rövid, rózsaszín, illatos, csillogó póráz. Feszengünk, őrlődünk, nem akarjuk megbántani a másikat (Hát látom, milyen szomorú szegény, ha különprogramot csinálok!), vagy szimplán nem akarunk vitát, konfliktust. És szépen, lassan elveszítjük a személyes szabadságunkat. Ha azt vesszük észre, párunk mindenbe beleszól, megszabja kivel és hogyan tölthetjük a szabadidőnket, hogyan öltözködjünk, mire és mennyi pénzt költhetünk, összességében megkérdőjelezi és megpróbálja felülírni minden döntésünket: ezt vegyük nagyon komoly vészjelnek! Két oldalról is: egyfelől gondolkodjunk el, miért hagyjuk, hogy valaki átvegye az uralmat az életünk felett. Másfelől: miért teszi ezt a párom??? A személy, aki folyamatosan kontoll alatt akarja tartani a párját, nem bízik magában, nem hiszi el, hogy ő „elég jó”, hogy ki tudja elégíteni a párja elvárásait, igényeit a párkapcsolatban, mindig kevésnek érzi magát. Retteg tőle, hogy a párja jobban érzi magát a kapcsolaton kívül, valamilyen más tevékenységben, valaki mással, ami oda fog vezetni, hogy egyáltalán nem is akarja majd a kettejük intim kapcsolatát. Egy magabiztos, érett, egészséges önbizlommal rendelkező ember bízik abban, hogy képes kielégíteni a párja elvárásait, meg tud felelni a párkapcsolati igényeinek, tudja helyén kezelni a hullámvölgyeket. Szóval, figyeljünk arra, tudunk-e még saját magunk lenni a párkapcsolatban, vagy szépen lassan feladjuk magunkat, az önállóságunkat, szabad döntéseinket, vágyainkat, egyszóval a személyes szabadságunkat.

Ha ilyen helyzetbe kerül bárki, érdemes egy kicsit megállni, és rátekinteni a párkapcsolatra, hogy miért és hogyan jutott idáig, és főleg, mit lehet tenni. Az a tapasztalatom, hogy ezt a fajta krízist külső segítség nélkül ritkán lehet megnyugtatóan megoldani, de segítséggel  – ha megvannak a megfelelő alapok – szinte mindig. Mindkét félnek dolgoznia kell saját magán és utána természetesen a párkapcsolaton is. Egymás és saját magunk lelki-pszichés-mentális működésének a megértése alapvető felismeréseket és gyökeres, jó irányú változásokat hozhat az ilyen krízissel terhelt kapcsolatban.

… folytatása következik.